Sokan kérdeztétek tőlem, hogy dicsőséges Allah szolgálatára felesküdött szent emberként mégis miért szorgalmazom ezt a háborút? Hadd meséljem el nektek, mi történt Novatrük falai között...

Néhány kedves csapattárssal volt szerencsém meglátogatni a Ranger (Tigrisek) és TomeKK (Vadkanok) által szervezett Operation Houskeeper játékot. Erről olvashattok egy szigorúan szubjektív beszámolót. Kezdem az értékeléssel, majd jön az irodalmi rész :)

A szervezés

Nagyképűség nélkül mondhatom, hogy ismerem az ilyen országos rendezvényszervezésének minden mozzanatát, más fronton sokat foglalkoztam ezzel. Ezért talán még jobban rálátok arra, hogy milyen elképesztő mennyiségű időt és energiát áldoztak a szervezők a játék létrehozásáért. Gyakorlatilag nem lehet panasz a kivitelezés tekintetében, a kitáblázott bevezető út, a gördülékeny regisztráció és kronózás, a részletekbe menő kellék gyártás, falu építés mind mind megérne egy misét. Nagyon sokat dobott a játék hangulatán, a falu határában legelésző kecskék vagy az amerikai oldalon a kivetítővel ellátott eligazító terem és így tovább.

A történetvezetésben az „irányított játék” stílust választották, hasonlóan a tavalyi Godfather játékhoz. Azaz, a kulcsfontosságú pozíciókban saját embereket helyeztek el, akik a bekövetkezett események hatására irányították a történetet. Ennek megvan az az előnye, hogy a játékot bármikor bármerre el tudjuk vinni, viszont az a hátránya, hogy a játékosok szabadsága meg van nyirbálva. Az irányított játékon hiába van akármilyen briliáns, jó ötleted vagy jó teljesítményed, nem tudsz az ellenfélen felülkerekedni, mert az irányítók mindig a játék egyensúlyát és a történet determinisztikus folyását tartják szem előtt és az eseményeket e szerint alakítják. A szabad játéknál nincs ilyen gond, persze fenn áll a veszélye az esetleges durva félresiklásnak, de a modern LARP szemléletű tervezések egy részével ezt azért lehet mérsékelni.

Résztvevők

Információim szerint 167 fő volt a hivatalos létszám, amelyből tetemes mennyiségű külföldi játékost üdvözölhettünk a pályán. A külföldiek kizárólag az amerikai oldalon harcoltak, míg az afgán oldalt jól ismert hazai csapatok tagjai adták. Az ISAF oldalon emiatt angolul zajlott a kommunikáció és mivel többségük nem értett magyarul, ezért jól kijött az idegen ország hangulata számukra.

Játékélmény

A játékot közepes sikerre értékelem. Az amerikai oldal, talán a sorozatos sikertelenség hatására, hamar morális lejtőre került, lelkesedésük megcsappant. Lehet, hogy egyszerűen nagy volt a hajtás, nem tudom pontosan felbecsülni ennek okát, de tény hogy mérsékelt harci kedvvel vettek részt a játékban.

Csalás, vitás eset a rendezvény méretéhez képes kevés volt, én kettőről tudok, az egyik, hogy az épületben használható-e a robbanószer, a másik pedig egy állítólagos be nem vallott találat miatt volt. Ez úgy hiszem átlagon felüli eredménynek számít, a játék jó hangulatban zajlott le.

Nagyon sokat dobott a játékélményen a pirotechnikával megoldott IED, botlóakna és egyéb eszközök, amelyek biztonságos körülmények között megadták a robbantás illúzióját. Volt lehetőség őket távvezérleni, hatástalanítani, stb. Voltak járművek mindkét oldalon, ami szintén jó móka volt.

Míg a játékot magát közepesre értékeltem, a játékélményt viszont jelesre. A történetvezetés kötöttségei és az amerikai oldal időnkénti passzivitása ellenére is remekül éreztük magunkat a bőrünkben. Ez köszönhető volt a remek játékostársaknak, akikkel igen jól szót értettünk. A játék teljes időtartama alatt mindenki feltalálta magát. A saját dolgainkat szerintem remekül oldottuk meg, a hit and run akciók, a csapdák állítása vagy a szemtől szembe küzdelem is jól működött végig.

Itt ejtenék szót arról, hogy a játékon szigorúan vett rajszerveződés nem volt, nem erőltettük. Én szeretem a szervezett nyomulást is (lásd Falling Star), de ennek a kötetlen játéknak is megvolt a maga varázsa. Mindenki a számára legkedvesebb szerepkörökbe tetszeleghetett, aknatelepítő, sunnyogó vagy éppen hősiesen az ellenfélnek rontó katona. Külön plusz volt, hogy a játéktéren véletlenszerűen verődtünk össze más játékosokkal, ami szintén nagy élmény volt, az ismeretlen emberekkel való gördülékeny és sikeres együttműködés számomra nagyon jó emlékek lesznek.

Eddig az értékelés, most pedig a személyes élményeim, némi hősies pátosszal megfűszerezve :)

Kedves naplóm! :)

A közeli városból hírek érkeztek, az amerikai erők bázist alakítottak ki, katonai hadműveletekre készülnek. Tálib testvéreimmel ezért sebtében kialakítottunk két tábort, ahol erőink biztonsággal pihenhetnek vagy éppen feltölthetik tartalékaikat. Mivel az amerikaiak gyors és határozott akcióitól tartottunk, ezért nagyon gyorsan útnak indult néhány tapasztalt harcosunk, hogy megfigyelje az ellenséget. A többiekkel addig a tábor építésén fáradoztunk. Nem siettem a harcba, tudtam, hogy még lesz elég alkalmam hitetlen vért ontani.

A táborállítás befejeztével őrségbe osztottak be, a közeli lesről figyeltem az alant elterülő völgyet. Nem is olyan soká, a távolban, északnyugati irányban heves fegyverropogás törte meg a csöndet, az előre nyomuló amerikai erőket a bokrokban, fák között rejtőző testvéreink sikeresen visszaverték. Ezt a csatát a távolból szemlélhettem, de tudtam, hogy hamarosan én is ott lehetek!

Őrségem lejártával új feladatot kaptam Fodi testvéremmel, a viszonylag védtelen déli oldalt és a 94-es út környékét kellett átvizsgálnunk. Jó ideig osonkodtunk a sűrű bozótosban, egészen a várost határoló falig jutottunk, amikor megpillantottunk egy kisebb amerikai szakaszt az úton közlekedni, az egyik falunkba akartak eljutni. Biztos távolságból, lelepleződés nélkül tartottuk szemmel őket. A bázisnak jelentettük az eseményeket, ahol meghozták a megfelelő intézkedéseket, így az amerikaik a biztos halál felé meneteltek.

Egy ideig ezzel voltunk elfoglalva, majd testvéreinkre bíztuk az amerikai probléma megoldását, mi újra a felderítéssel foglalkoztunk. A fal közelében egy falusiba botlottunk, aki elmondta nekünk, hogy az amerikaiak orvosi eszközöket és gyógyszereket ígértek nekik. Felvetődik a kérdés, hogy miért nem a tálib testvérektől kérték mindezt?

Kicsit távolabb húzódtunk és elkezdtünk a bázissal rádiózni a tennivalókról. Eközben feltűnt néhány harcos (Farkasok), akiket tájékoztattam az információkról. Ezzel párhuzamosan a parancs is megérkezett, üssünk rajta a gyógyszerszállítmányon és szerezzük meg. A váratlan erősítéssel együtt a találkozó irányába indultunk és hamarosan kiderült, hogy a négy amerikai katona sincs messze.

Elfoglaltuk az állásokat, én a csapat oldalát, hátát védtem az esetleges meglepetésektől. Heves tűzharc kezdődött, egyik testvérünk elesett, a többiek pedig szép lassan kihátráltak a harcból. Egyedül maradtam, a fal tövébe kuporogtam és vártam, hogy merről jönnek a gaz hitetlenek.

A falusi elmenekült, a találka meghiúsult, ezért történhetett az, hogy nem kutatták át a találka helyszínét, hanem úgy döntöttek, hogy visszaindulnak bázisukra. Meglehetősen figyelmetlenül és kényelmesen sétáltak visszafelé, pont a rejtekhelyemtől nem messze, ezt megjutalmaztam egy kiadós sorozattal, amivel beterítettem a rajukat. Fejvesztve menekültek a váratlan rajtaütéstől, de én sem vártam meg a következményeket, a sűrűbe vettetem magam.

Hamarosan újabb barátságos erőkkel találkoztam, akikkel felkerestük az előbbi rajtaütés helyét, hátha visszatértek az amerikaiak. Nyomuk se volt, távolról szórványos lövöldözést hallottunk. A közeli falu felé vettük az irányt, hogy megnézzük, esetleg nincsenek-e ott amerikaiak. Én a bokrokból néztem végig, ahogy egyik társunk ellenőrizte a házakat, majd gyorsan tovább álltunk. Ezalatt az északi oldalon heves csatározások hallatszottak, a távoli hangok és rádióüzenetek alapján.

Kezdtem megéhezni, ezért a tábor felé vettem az irányt. Vezetőnknek jeleztem, hogy némi pihenőt iktatok be, ő pedig megkért, hogy ezt a dél-keleti irányban található általunk ellenőrzött faluba tegyem meg, hátha hallok ott valami érdekeset. Fegyvereimet letéve, egyszerű falusinak kiadva magam meg is kerestem a helyet, ahol csekély ajándék fejében arra kértem őket, hogy tüzüknél készíthessem el étkemet. Rendkívül vendégszeretőek voltak, a folytonos háború és készenlét után jól esett egy kis pihenés.

Az hamar világossá vált, hogy az amerikaiak szeretnék a falut megnyerni maguknak, de az alkudozásra nem került sor, hisz az amerikai erők nem bírtak eljutni a faluig se. Dolgom végeztével visszatértem a bázisunkra, ahol ismét vezérünkbe futottam bele, aki fejmosásban részesített, hogy ilyen korán eljöttem, hisz pont most vannak úton oda az amerikaiak. Sebtében visszatértem a faluban némi rögtönzött indokkal, ami elég volt ahhoz hogy ne gyanakodjanak rám.

A falut hamarosan az oly annyira gyűlölt amerikai katonák vették körbe, igyekeztem izgalmamat leleplezni, hisz igazolványok, papírok nélkül tartózkodtam ott. Na meg nálam volt egy rádió is. Szerencsémre sem motozás sem igazoltatás nem történt, az idegenek a tárgyalásra koncentráltak. Látva felelőtlenségüket azt kívántam, bárcsak lenne nálam egy pisztoly, alig pár lépés távolságra voltam parancsnokuktól.

Feltűnés nélkül próbáltam kihallgatni beszélgetésüket, ami nem volt egyszerű feladat, egy ócska rádióból szólt a zene köztem és a sátor között. Nagyrészt így is sikerült megértenem miről beszélnek, az amerikaiak vizet és iskolát ígértek az együttműködésért cserébe és erre a kevésbé tiszta életű parasztok hajlottak is.

A rádió elővételéről szó sem lehetett, ezért ki kellett valahogy jutnom a faluból, úgy hogy a több mint harminc amerikai katona szoros gyűrűt vont köré! Némi töprengés után a falu szélén található árnyékszék felé vettem az irányt, gondoltam csak megértéssel fogadják ezt a cselekedetem. El is értem oda, de ez még mindig nem volt elég messze, félő volt, hogy a rádiózásomat meghallja egy közeli katona. Egy kicsit szöszmötöltem bent, majd ártatlan képpel kiléptem és a falutól elfelé igyekeztem. Nagy kő esett le a szívemről, mikor nem jött utánam senki.

Bekapcsoltam a rádiót, de megdöbbenve tapasztaltam, hogy nem tudom felvenni a kapcsolatot a bázissal. Kerülővel ám rohanvást értem végül vissza, és előadtam a helyzetet. Kiderült, hogy rádióadásainkat már rendszeresen lehallgatják, ezért nem is baj, hogy nem használtam. A faluban található jelentős amerikai erők jó lehetőséget adtak egy váratlan rajtaütésre a város határában. De rádión nem lehetett ezt levezényelni, túl kockázatos volt, ezért küldöncként tovább küldtek a főbázisra. A töprengés és a szervezkedés túl sokáig tartott, az amerikaiak visszaindultak és az esély elillant.

A faluban történtek és a sok futás kivette az erőmet, ezért ismét visszatértem a bázisunkra, némi élelmet vettem magamhoz és őrséget vállaltam. A távolban szűnni nem akaró csaták zaja hallatszott. A nap már jócskán lefelé tartott, amikor a völgy aljában mozgolódásra lettem figyelmes. Támadtak az amerikaiak! Rögvest jelentettem rádión a hitetlenek megjelenését, de testvéreim is résen voltak, szinte azonnal minden irányból támadás indítottak ellenük. Mindezt őrposztomról kísértem figyelemmel, készen arra, hogy bármikor én is csatlakozzak a harcolókhoz.

Az amerikai erők első hulláma hamar megtört, de hamarosan újabb erősítés érkezett hozzájuk és egyre feljebb jutottak a völgybe. Elhagytam őrposztomat és egyik testvéremhez csatlakoztam (Pepe), akivel előkészítettünk egy távirányítású bombát a dzsipjük megállítására. Elrejtőztünk, megegyeztünk, hogy ha jelt adok, ő robbant, de alig túl a lő távomon egyszer csak elcsitult a csatazaj. Felőröltük az amerikai erőket. Testvéreimmel ezt csendben megünnepeltük, majd a napnyugtát hangos imádsággal fogadtuk. Leszállt az éj.

Az első őrségbe nem osztottak be, ezért egy kis csendes pihenés volt a jutalmam, amit ki is használtam. Ez nem tartott sokáig, hamarosan hír érkezett, hogy a faluban lövöldözés volt és meg is öltek állítólag valakit. Jó páran gyorsan útra keltünk, hogy megnézzük mi történt. A falut ölelő tisztás szélén rejtőző őreinkkel találkoztunk, akik szerint amerikaiak jártak ott, rájuk is lőttek. Közös erővel átfésültük a környéket, de ekkor már nem találtuk nyomát a hitetleneknek. Baráti egységekbe viszont botlottunk, akik a megfelelő jelszavakat sem ismerték, ezért majdnem fegyvert emeltem rájuk, csak a jószerencse óvta meg az életüket.

Ezután visszarendeltek minket, hogy teljesítsük a ránk jutó őrködési időt. Fodi testvéremmel déli irányba körbe is kémleltünk, majd épphogy letelepedtünk volna, utasítás érkezett, a déli út közelében tartózkodók mind menjenek a városba. Meglehetősen rossz volt a vétel, ezért nem volt teljesen világos a parancs értelme. Nagy óvatossággal indultunk a város felé. Ismét saját csapatainkkal találkoztunk a sötétben, akik csapdaállításból tértek vissza. Elmondásaik szerint a város körül egyre éleződik a harc.

Töretlen óvatossággal haladtunk befelé, hosszú-hosszú idő alatt téve meg a viszonylag rövid utat. Nem akartunk hinni a szemünknek, ellenállás nélkül értünk be az épületek közé. Nem tudtuk, de az amerikaiak szinte a teljes erejükkel az északi oldalon offenzívába kezdtek. Felderítésünket a frontról szórványosan visszatérő amerikaiak nehezítették meg, de úgy döntöttünk, hogy nem fedjük fel kilétünket, ki tudja milyen haszon származik még helyzetünkből.

Ahogy telt az idő egyre világosabbá vált, ez az amerikai hadművelet is balul sült el, a frontvonalról néhány túlélő és sebesült tért csak vissza. Az őrök elől rejtve lassan mi is elhagytuk inkább a várost, nem láttuk értelmét maradni és a támogatásunkra se volt szükség a frontvonalon. Ezért némi kerülővel visszatértünk a bázisra. Ekkor jócskán benne jártunk az éjszakában, az ellenség elcsitult, ezért némi vacsora után mi is a pihenés mellett döntöttünk.

Kellemetlen napra ébredtek az amerikaiak. Nemhogy a tálib erőket nem tudták kiverni a környező hegyekből, de hajnalra a város különböző szegletiből is harcos társaink propagandája hallatszott a hangos beszélőkből. Az amerikaiak az országukat olyannyira romba döntő demokratikus választásokat szerették volna itt is a népre erőltetni, de nem volt túl jó előjel, hogy már a város egyes részeit is harcosaink uralták. Ismét elkezdődött az elkeseredett harc, de itt már az amerikai erők talpon maradása volt számukra a tét.

Jómagam a város délkeleti részén zajló hadműveletekhez csatlakoztam. Épületeket veszítettünk el és foglaltunk vissza, egy jó darabig ismét egy baráti egységhez csatlakoztam (Shadow). A város peremét határozottan kézben tartottuk, de beljebb elég alaposan beásták magukat a kétségbeesett amerikaiak. Ekkor hátrahagytam bajtársaimat és gondoltam megnézem, hogy más irányból meg tudom-e közelíteni az oly annyira védett épületet.

A hátsó bejáratot céloztam meg, de tartottam tőle, hogy esetleg védi valaki a hátukat. Ezért a szomszéd épületbe vetettem be magam. Kellő óvatossággal derítettem fel a rengeteg szintből, folyosóból álló objektumot és nem is tévedtem. A beásott egységek hátát innen védte egy támogató gépfegyver. Ezt gyorsan hatástalanítottam is. Egy ideig azt gondoltam, hogy egymagam rajtaütök az oly annyira védett szomszéd épületen, de tétováztam és a megérzésem helyes is volt.

Nyomdokaimban hamarosan baráti erők tűntek fel, együtt közelítettük meg a forrongó területet. Hamar golyózápor fogadott minket, ami miatt beástuk magunkat. Egy probléma volt, hogy egységeinkre remek rálátás nyílt a közeli amerikai bázisról, ami éppen elhagyatottnak tűnt, de tudtam egy amerikai konvoj úton van vissza.

Társaim életét kívántam megóvni, ezért hatalmas kockázatot vállaltam. Beosontam ez ellenség szívébe, a hitetlenek bázisára. Megérzésem ismét helyes volt, nem volt egy teremtett lélek se, alaposan körülnéztem és felmértem mennyire támadható egységünk az épületből. Ekkorra ők már némileg biztonságosabb helyre húzódtak, én pedig azon kezdtem törni a fejem, hogy milyen meglepetést tudnék okozni, ha már egyszer itt vagyok.

Az épület alsó részén egy eltorlaszolt részt vizsgáltam, amikor hallom, hogy közeledik egy jármű. Sebtében átbújtam a szedett-vetett torlaszon, csak hogy egy botlóaknával nézzek farkasszemet. Nagyon cselesek, de nem elég jók egy vérbeli afgán ellen! Átkúsztam a zsineg alatt és bevetettem magam az egyik üres szobába. Az amerikaiak civileket szállítottak a választásra és őket igyekeztek megvédeni. A sarokba kuporogva sok érthetetlen beszéd és futkorászás fültanúja voltam, de szerencsére búvóhelyem felé nem vették az irányt. Készen álltam a harcra, tudtam hogy remek helyen vagyok.

Hamarosan meg is pillantottam az ablakon keresztül amire vártam, fél tucat amerikai katona masírozott, néhány civillel, hogy leadják voksukat. Hitetlen kutyákat hátulról érte a halál, szívem repdesett, ahogy golyózáport zúdítottam a nyakukba. A túlélőknek még visszalőni se volt ideje, én már ott se voltam, a folyosón átrohantam, szemem sarkából még láttam a döbbent amerikait a dzsip tetején felém nézni, majd az épület túloldalán kivetettem magam.

Ezután ismét csatlakoztam a szomszédban tanyázó testvéreimhez, és segítettem némileg őket, de nagyrészt állóháború alakult ki a tálibok és az amerikaiak között. Ekkor az idegenek már csak a város negyedét tudták irányításuk alatt tartani. Amíg lőszerem kitartott segítettem testvéreim harcát, majd miután elfogyott bázisunk felé vettem az irányt. A harcok hamarosan befejeződtek, mindkét oldalt jelentős vesztességek érték, de úgy gondolom hogy az amerikaiak alaposan túlbecsülték saját magukat, testvéreimet pedig jócskán alá.

Soha nem lesz a hitetleneké e föld!

2010.február 7-e, kellemes nap volt, egy teherszállító gépen utaztam szabadságra hazafelé, kényelmesen elhelyezkedtem és alváshoz készülődtem, mikor valaki elkezdett kiabálni a gépen. –B@ssz@ meg, bemértek minket! Rakéta!
A pilóta azonnal közölte rádión a tényeket és a pozíciónkat a központtal, velünk meg azt, hogy készüljünk az ugrásra, nincsen sok esélyünk lelépni, túl közelről lőtték ki ránk.
Kisebbfajta káosz alakult ki a gépen, miközben magamra vettem az ernyőt, egy kisebb hátizsákot is felkaptam a földről és egy térképet az egyik pultról.
A pilóta kiabált: Ugrás! Kifelé! Nem sok időnk maradt!
Kiugrottam a gépből, már nyitott ernyővel ereszkedtem, lefelé amikor a rakéta becsapódott, a robbanás hatalmas volt, nem tudtam, hogy hányunknak sikerült kiugrani.
Még fentről körülnéztem amilyen alaposan csak tudtam, próbáltam betájolni, hogy hol lehetünk. Szinte mindent hó borított alattunk, hegyek, egy fennsík, egy patak és egy vasútvonal, ez is valami, ez alapján már menni fog.

Földet érés után, gyorsan kihasítottam egy jókora darabot az ernyőből, a többit betömködtem egy bokorba és amilyen gyorsan csak tudtam, elhagytam a környéket, tudtam, itt hamarosan nagy lesz a nyüzsgés.
1-2 kilométerrel arrébb, egy biztonságosnak tűnő helyen, az ernyőből kivágott darabból, csináltam egy álca ponchót és két kisebb darabbal betekertem a bakancsomat is, hogy nehezebben lehessen követni a nyomokat.
Gyors leltárt készítettem a zsákban talált cuccokról is: némi víz, egy MRE, távcső és pár apróság, mindent a zsebeimbe tettem és a zsákot elrejtettem. Nálam volt még a késem és a 45-öm is, 27 db lőszerrel, ez több mint elegendő a túléléshez csak akarni kell!
Éppen a térképet kezdtem volna nézegetni, mikor zajt hallottam, pisztoly elő és óvatosan kinéztem, 6-800 méterre tőlem, valaki éppen most ért fel egy dombtetőre. A távcső nagy szolgálatot tett, Godot volt az, ezek szerint Ő is a közelben ért földet.
Jeleztem neki, hogy minden oké, jöhet. Kissé talán megnyugodott, hogy nincs egyedül, és kicsit megpihenhet, de erre nem volt idő, azonnal el kellett hagynunk a környéket.
Jeladó csak a pilóták ernyőiben volt, nekünk rögtönözni kellett, elhatároztuk, hogy a patak felé megyünk, de egy nagy kerülővel és közben megpróbáljuk összezavarni a nyomokat, hogy ha a szerbek az elfogásunkra indulnának, ne legyen könnyű dolguk.
A mély hóban ez nem volt egyszerű, többször különváltunk, majd később ismét találkoztunk, mentünk pár kört is, de nem volt biztató az eredmény, ezért úgy döntöttünk, hogy külön válunk, és úgy folytatjuk a menekülést.
Godot biztos volt benne, hogy a mentőosztagok hamarosan ideérnek, ezért egy biztos helyet keres, ahol meghúzza magát és ahonnan jelezni is tud a kereső csoportoknak.
Én úgy döntöttem mozgásban maradok, ez a hideg és az egyszerűen követhető lábnyomok miatt is jó ötletnek tűnt, elindultam észak-kelet felé, a fennsík szélén.
Ez több szempontból is jó ötletnek tűnt, messze elláttam, így időben kiszúrhattam a járőröket, üldözőket, a meredek hegyoldal miatt időbe telik mire esetleg üldözőbe tudnak venni és a sziklahasadékokban is meghúzhatom magam szükség esetén.
A fennsíkon viszonylag könnyebb volt a haladás is, a széle erősen tagolt, a szintkülönbségeknek köszönhetően, kis odafigyeléssel szinte észrevétlenül lehetett haladni és egy hirtelen kontakt, esetén is marad idő az eltűnésre. Az egyetlen gondot a szél okozta, metsző hideg szél fújt, egyenesen az arcomba, pár óra elteltével ez sokat rontott a hangulatomon.
A gépen szerzett térképen volt feltüntetve egy lehallgató állomás, ha azt sikerülne elérnem és valahogyan oda bejutva, leadni egy segélyhívást, akkor jó eséllyel megtalálnának. Nem hiszem, hogy nagy létszámú őrsége lenne itt az isten háta mögött, és a térkép szerint nehezen járható részen van, bíztató, és még mindig jobb, mint abban reménykedni, hogy jeladó és rádió nélkül, véletlenül rám találnak, annál még az biztosabb módszer a túlélésre, hogy az ember beházasodik az ellenséges hátországban. 
Ettől a gondolattól a hideg futkározott a hátamon, de legalább egy jót röhögtem magamban, na, ez az, fel a fejjel, túl fogod élni, mondogattam magamban.
A mélyedéseket kihasználva és mozgás előtt alaposan figyelve, viszonylag gyorsan haladtam, egyszer csak, mozgásra lettem figyelmes, tőlem dél-keletre, a távcsőben, nagy örömömre, ismerős egyenruhákat láttam! Megmenekültem! A hasadékból felállva, először kézzel - lábbal kezdtem integetni nekik, majd a nemzetközi jelzést mutattam, de hiába, nem vettek észre. Túl messze voltak és nem kockáztathattam meg, hogy futva induljak feléjük a nyílt terepen, az sem valószínű, hogy utolértem volna őket.
Eléggé lehangolt állapotban indultam tovább, ilyesmit érezhetnek a hajótöröttek is, amikor a távolban feltűnő hajó, továbbhalad.
Már csak a lehallgató állomás lebegett a szemem előtt, el kell jutnom oda és segítséget kell hívnom!
Miközben a váltakozó terepen haladtam a célom felé, elmajszoltam egy sütit az MRE-ből, és ittam pár kortyot, bármilyen furán hangzik, de a kiszáradás veszélye itt is elég nagy és az ember nem is gondolna rá, nem is szomjas, ezért kell rendszeresen csinálni mindent, beleértve az evést és ivást is.
Gépiesen haladtam tovább, a bakancsomra kötözött ernyő darabok már rég cafatokra szakadtak a sziklás terepen, így inkább a zsebembe gyűrtem őket. A fehérbe burkolózott táj gyönyörű szép volt, azon kaptam magam, hogy néha elkalandoznak a gondolataim, ezt nem engedhettem meg magamnak, megpróbáltam csak a pillanatnyi célomra gondolni, az pedig mindig a következő mélyedés, fedezék volt, ahol nem láthatnak meg.
Az egyik ilyen mélyedésből kinézve, hírtelen megpillantottam a lehallgató állomást, az adrenalin elkezdett dolgozni bennem, már nem érzetem a hideget sem és csak a célra koncentráltam. Egy sima konténer volt, akár meteorológiai állomás is lehetett volna, az ajtaja nyitva és sehol senki körülötte.
Nagyon furcsa volt, a hóban látszott, hogy jártak itt, de akkor hova tűntek? Volt pár vérnyom, hüvelyek, de sehol egy holttest vagy túlélő?
Ez rosszabb volt mintha egy egész szakaszt találtam volna itt, elbizonytalanodtam, csapda lenne? De kinek? Vagy csak egyszerűen, a harc után, a túlélők is elmentek? Túl sok ismeretlenes egyenlet volt ez nekem. Sokáig figyeltem és több irányból is, körbejártam, kúsztam, de semmi, végül rászántam magam, megindultam.
Óvatosan, de gyorsan haladtam, miután meggyőződtem róla, hogy valóban üres, átvizsgáltam a rádiót, ki sem volt kapcsolva, sürgősen távozhattak innen. Gyorsan behangoltam a megfelelő frekvenciára, majd izgatottan megpróbáltam összeköttetést létesíteni.
Mikor választ kaptam, legszívesebben kiabáltam volna, megadtam az adataimat és a pozíciómat, szerencsére volt a közelben egy mentő osztag, azt mondták várjam be őket a környéken.
Sietve elhagytam az állomást, dél-keletre, egy magaslaton rejtőzködtem el, egy facsoport között, mivel se jelző rakétám, se füstöm nem volt, egy hevenyészett jelzőtüzet készítettem, ha meglátom őket, akkor azt majd észreveszik.
Már jó ideje várakoztam, mikor, megpillantottam a rajt, először megbizonyosodtam róla, hogy valóban a mieink, aztán meggyújtottam a tüzet és kiállva a fák közül, integetni kezdtem.
Legszívesebben kiabáltam, vagy a levegőbe lőttem volna, de nem mertem megkockáztatni, túl messze voltak, így ismét azt kellett végignéznem, ahogyan tovább haladnak. A morálom rohamosan romlott.
Gyorsan eloltottam a tüzet és visszahúzódtam a fák közé, ott legalább nem fújt a szél. Alig helyezkedtem el, amikor az előbbi pozíciótól keletre, feltűnt egy raj ismét, azonnal kirohantam a fák közül és integetni kezdtem, szinte rögtön észrevettek és visszaintettek, elővettem a távcsövet, belenéztem, és egy nagyot káromkodtam, egy szerb járőrnek integettem.
Nem maradt más választásom, mint a futás, próbáltam a köztünk lévő távolságot minél jobban megnövelni, pár emelkedő után már nem is láttam őket. Örömmel konstatáltam, hogy igaz, bár ösztönösen, de jó irányba kezdtem el futni, errefelé tűnt el a szemem elöl a mentőosztag.
És, hogy ez mennyire jó húzás volt a részemről, arra egy félóra, óra múlva jöttem csak rá igazán, végignéztem, ahogyan az osztag, Godot kimenti, és visszafelé indul. Most szerencsém volt, szinte az első jelzésemet észrevették, nem törődtem semmivel, rohanni, futni kezdtem feléjük.
Annyira megörültem annak, hogy felszedtek, hogy mindenről megfeledkezve, és semmire sem figyelve, beszélgetni kezdtünk, ebből az idilli hangulatból egy mondat azonnal kirángatott: Kontakt!
Miután felmértük a helyzetet, a jókedvem tovatűnt, három irányból közeledtek a szerb erők, a túlerő miatt nem sok esélyünk lehetett.
A rajparancsnok utasítására, két katona velünk elindult dél-nyugatnak, a többiek megpróbálták feltartani az ellenséget, miután eléggé eltávolodtunk, fedezékbe húzódtunk és vártuk, hogy a többiek is utánunk induljanak, erre nem került sor. Mac beleszólt a rádióba: Értettem! Öröm volt magával szolgálni uram! Egyből megértettük, hogy őket már hiába várjuk, a túlerő legyűrte őket. Bár az érzelmek kavarogtak bennünk, most nem volt idő ilyesmire, ha már feláldozták magukat, akkor legyen értelme a haláluknak, indulnunk kell tovább.
A távcsőben még végignéztem, ahogyan Kvitya, egy dombtetőn állva, mindkét fegyverét az ellenségre üríti, majd ő is a társai sorsára jut.
Nem volt mire várnunk, azonnal indulnunk kellett tovább, az egyetlen esélyünk, a túlélésre az, hogy ha sikerül kitérnünk az üldözőink elöl és egy nagy kerülővel eljutunk a kivonási pontra.
A bajtársakkal történtek és a bizonytalan sorsunk tükröződött az arcunkon és a hangulatunkon is, de menni kellett, óvatosan, de gyorsan haladva, eltűntünk a fák között……………………………………………
Folyt. köv.? Reméljük!